Kaméleon
Akarom?Akarom!
Közeledve a húszas éveim végéhez, egy elég kényes téma foglalkoztatja a gondolatimat.
Mivel manapság egy elég fura világban élünk, ahol az emberek, mint gépek élik mindennapjaikat és semmire sincs idejük, így felteszem a kérdést, hogy mikor jön el az a pont, amikor leáll egy pillanatra, hátradől és megkérdezi önmagától, hogy mégis mit szeretne?!
Itt jön a képbe az a tény , hogy jobb esetben 20as éveink elején felnövünk, örülünk, hogy függetlenek vagyunk, dolgozunk, van pénzünk, szórakozunk, van időnk barátokkal lenni, világot járni, párkapcsolatokat kialakítani (hol hosszabbat, hol rövidebbet), sikeresek vagyunk…stb.Mindent nagyon szépen megpróbálunk eltervezni, hogy majd így meg úgy lesznek a dolgaink, viszont azzal senki sem számol, hogy ezek az évek , mint valami időutazásban olyan gyorsan eltelnek, hogy észre sem vesszük, hova tűnt el 5-10 év? Csak az évszámokat emlegetjük szinte!
Aztán jön egy érzés…..valami mégis hiányzik!
Na és ilyenkor jönnek a hormonok és a biológiai óra is persze besegít egy kicsit.
A felhőtlen élet, a boldogan megélt pillanatok, azok a csodálatos élmények, amiket megéltünk mind-mind az életünk része lett. De a folytatást már nem egyedül szeretnénk megélni.
Van az a pont, amikor úgy érzed kaptál annyi mindent az élettől, hogy ezt neked is viszonoznod kellene valahogy…
ÉS itt döbbenünk rá, hogy családot, gyerekeket szeretnénk, mert mi értelme lenne az életünknek, ha ezeket a dolgokat/tapasztalatokat nem adhatnánk tovább.
Most jönnek a hamis királyok és királylányok.
Már nem elég az, hogy valaki jól mutasson mellettünk, vagy esetleg lehessen vele jót bulizni vagy programot csinálni, vagy feküdjön valaki mellettünk, hogy mégse legyünk azért egyedül. Kell az a plusz!
Mégis mi az?
Hát, hogy megbízhass benne egy életen át, hogy teljesen őszinte lehess vele (és akkor is, amikor valami iszonyatos hülyeséget csináltál), hogy gondoskodjatok egymásról, mind lelkileg , mind fizikailag. Legyenek közös célok ( ne csak nyomkodja a telefonját, meg bólogasson, mikor épp kettőtökről beszélsz és a jövőről)
Az, hogy együtt építsétek fel az életeteket nagyon nehéz, miután már mindenki saját maga kezdte el építeni a sajátját.
Nagyszüleink és szüleink korában ez sokkal könnyebb volt, mert ők fiatalon a semmibe kezdték el építeni EGYÜTT és a KÖZÖS jövőjüket
Mi viszont már nem!
Ilyenkor teszem fel a kérdést, tele vagyunk hamis és nem hamis királyokkal/királylányokkal, de vajon ezek az életek össze tudnak találkozni egyszer úgy igazán, mint a mesékben…..?
Megint egy olyan témával fogok előrukkolni, ami megoszlatja a véleményeket nem is kicsit.
Bizonyára mindenkinek az életében voltak olyan periódusok, amikor olyan emberekkel találkozott akik, hogy is mondjam el, nem a legelfogadottabb módon kezelték a problémákat, helyzeteket.
Véleményem szerint mindenkiben vagy egy fajta igazságérzet főleg akkor, amikor valami sértés éri vagy negatív hozzáállás.
Ilyenkor van az, hogy egyes emberek más és más féle képen reagálják le a szituációkat.
Akár baráti , akár munka vagy magánéleti problémáknál, mikor olyat cselekszik az egyik fél, ami a másik számára sebet okoz, valamilyen módon, le kell reagálja a helyzetet, pontosan azért , hogy túl tudjon lépni.
Sajnálatos módon mivel ezeket a helyzeteket az emberek többsége nem azzal a személlyel reagálja le, aki okozta, ebből adódóan fordulnak elő az olyan szituációk, mint pl:
Amikor egy rendes fiú összejön egy lánnyal, de a lány megcsalja, a fiú sérül lelkileg és nem azzal a lánnyal száll szembe, aki okozta neki a fájdalmat, hanem a következő kapcsolatában egy olyan személyt bánt majd meg, aki nem is érdemelné meg.
Ez mindig is egy ördögi kör lesz így. De ezt nézhetnénk, fordítva is.
Minden esetben azt mondom, azzal az emberrel kell szembenézni, aki okozta nekünk a problémát és sajnos olyan élőlények vagyunk, akiknek fel kell dolgoznunk a vereséget, viszont ezt nem lehet magunkban eltemetni, mert különben előbb vagy utóbb a felszínre törnek. Ilyenkor jönnek a pszichológusok a gyerekkori vagy felnőttkori traumákkal stb.
Az , hogy valaki kiáll az igazáért és esetleg felveszi a kesztyűt bosszúnak nevezhetjük?
Mindenki maga dönti el, milyen módon tudja magában túltenni a dolgokat vagy mi kell ahhoz, hogy túl tudjon lépni. Viszont a világ annyira elkorcsosult és főleg attól, hogy sokan azt gondolják „nem alacsonyodom le az ő szintjére” vagy „ha nem veszek róla tudomást, mert neki az jobban fáj” elmondom ez baromság.
Pont ezért vannak olyan emberek, akik folyamatosan átverik a másikat, mert mindenki rájuk hagyja, és csak egyszerűen kilépnek az életükből, de a sérelmeikkel együtt.
Ez olyan, mint a gyereknevelés, ha nem bünteted meg folytatni fogja és nem tudja, hogy rossz az, amit csinál. Az is bosszúnak számít akkor, mikor a gyereket megbünteted? Akkor miért, ne tennénk ugyanezt a felnőttekkel, ha okot adnak rá, mert nem tanították meg őket valószínű?!
Szerintem nem mondok nagy dolgokat azzal, amikor szemügyre vesszük a barátokat, társaságokat és akikkel úgy nap, mint nap kommunikálunk.
Minél nagyobb és szélesebb körű egy baráti „ismeretség” , annál jobban figyelhetjük meg hogyan is cserélődnek az információk és az egyéb pletykák.
Számomra más emberek kibeszélése a háta mögött, alattomos dolognak számít.
Viszont az, ha valakinek van véleménye egy illetőről, de ugyanakkor ugyanúgy az illető szemébe is megmondja, az megint egy más helyzet.
Beszéljünk inkább azokról, akik nem merik felvallani véleményüket, ugyanakkor egyenesen imádnak a társaság résztvevőjeként szerepelni, nehogy valami infóról lemaradjanak.
Ők azok, akik általában a valami viselkedéssel megpróbálnak kitűnni a társaság tömegéből akár, hogy a társaság bohócai vagy folyamatosan a humorukkal akarnak érvényesülni, esetleg minden alkalommal próbálnak a középpontba lenni…stb stb stb
Sok esetben azokkal a viselkedéseikkel terelik el a figyelmet, hogy alkalmakkor, mikor összegyűlnek az emberek, valami poénosat mindig kell mondaniuk vagy csinálniuk. Ezzel terelve a dolgokat, hogy később egyesével mindenkinél a bizalmi körbe tudjanak kerülni.
Többször előfordult velem, hogy benne voltam egy társaságban és hát... hallottam én is mivel jelen voltam, hogy a barátok miként beszélik ki azokat a „barátokat” akik nincsenek jelen.
Amire először azt gondolom, hogy persze mindenki beszél a másikról, de valahol ez is egy szegénységi bizonyítvány, hogy a másik élete ennyire fontos/érdekes.
Ami a lényeg, hogy amikor először ezt tapasztaltam még igazából fel sem tűnt, de mikor minden egyes alkalommal ugyanaz a forgatókönyv zajlott, hogy „képzeld mi történt a Mariskával….vagy hogy hallottad, hogy szakított Józsi…stb” a gond igazából akkor kezdődik, amikor önkéntelenül is belegondolunk, hogy vajon minket is így kibeszélnek?! Hát persze!!!
Mondjuk nézhetjük úgy is, hogy vannak olyan dolgok amik előbb vagy utóbb úgyis kiderülnek, csak ezek a pletykafészkek rásegítenek egy kicsit az információ áramlására.
De vannak olyan helyzetek is, amikor bizony ezeknek az emberek, mármint a pletykások fülei mögött is van vaj és természetesen a legjobb védekezés a támadás.
Nem egy olyan ismerősöm volt, aki nagyon szeretett mások életében vájkálni és kivesézni stb de a saját kapcsolataiba persze soha nem engedett beleszólást vagy legalább is a véleményt sem volt hajlandó meghallgatni, sőt abszolút nem is lehetett tudni, hogy neki milyen a magánélete.
Mindenkinek vannak megoldatlan dolgai és úgy gondolom ha valaki azt megosztja egy másik emberrel, azt azért teszi, mert a bizalmába fogadta és nem azért , hogy visszaéljenek vele.
Segíteni ha nem tud valaki az egy dolog, de legalább ne ártson annak, akinek nagy valószínűséggel így is meg vannak a gondjai.
Ezek a pletykafészkek általában iszonyatosan komplexusos emberek, akik így tudják palástolni a kisebbségérzetüket. Akár külsőségek miatt, akár traumák miatt, akár amiatt, hogy sokat piszkálták gyerekkorukban…stb
Egyébként nekik kellene a legjobban összeszedniük magukat és rendbe hozni saját életüket és értékrendjüket, minthogy abból merítenek erőt, hogy a másikat lealacsonyítják azzal, hogy más problémáit reflektorfénybe helyezik.
Egyet mindenkinek tudnia kell, hogy olyan ember nincsen, akinek nincsenek problémái, de olyanok vannak, akik mást nagyító alá vesznek.
A 21. században sajnos olyan férfiak élik virágkorukat, akiknek abból áll az életük, hogy a nőkön, mint paraziták élősködjenek.
Általában anyuci kicsi fiai, akik arra használják a nőket, hogy anyapótlékként kezeljék őket. Kicsit úgy viselkednek, mint mikor egy 5 éves nem kap meg valami és hisztizik csak épp, nem tudsz nemet mondani neki.
Kihasználják a nők szeretetéhségét és ezáltal úton útfélen megrövidítik őket, mint anyagilag, mind érzelmileg.
Miután szinte alig van igazán férfi, tapasztaltam, hogy ezek a paraziták egyre jobban szaporodnak.
A legjellemzőbb példákat tudom felsorolni:
Beengeded az otthonodba és idővel egyre jobban azt veszed észre magadon, hogy mint egy idegen, nem mered már úgy csinálni a dolgaidat, mint azelőtt.
Van olyan példám, hogy egy barátnőm összeköltözött egy ilyen parazita-fiúval és az folyamatosan a barátait hívta át a lány otthonába, úgy hogy ebből rendszert csinált. A lány ezáltal nem érezte jól magát és egyre feszültebb lett, majd a végén szakításra került sor.
Az én esetemben is hasonlóképp zajlott a dolog, beengedtem az otthonomba az életembe és azon kaptam magam, hogy nem érzem már jól magam. Egyre jobban elszívta az energiám, nem tudtam pihenni tőle , mert folyamatosan utána kellett csinálnom a dolgokat, mivel arra volt képes, hogy a kanapén fetrengjen és nézze a tv-.
Hiába volt a rózsaszín- köd engem már akkor is zavart. Ekkor kellett volna feleszméljek, hogy ő is egy parazita-férfi.
Az ilyen férfiak komolyan mondom oscar-díjat érdemelnének, mert olyan jól alakítják a szerepüket.
Először elhúzzák a mézes madzagot, na azt nagyon tudják, hogy vegyék le a csajokat a lábukról.
Virágok, ajándékok, figyelmességek stb mikor már kinézték a gazdatestet.
Persze az ilyen gesztusoknak nagyon kevesen tudnak ellenállni , főleg akkor, amikor már egy ideje csak olyan férfiakkal találkozol, akik nem ugyanazon az úton folytatják életüket.
Az hittem én is, hogy végre révbe értem, végre találkoztam egy olyan emberrel, akivel rengetek közös vonásunk van. Persze , mert az mondta, amit hallani akartam.
Nagyon jól játszotta a szerepet, annyira , hogy elhatároztam összeköltözöm vele.
Na és akkor kezdődtek a gondok, nem mondom , hogy a legelején, hanem pár hónap után.
Azon kaptam magam, hogy eddig kijöttem a fizetésemből, de valahogy sehogy sem jött össze a matek, hogy most miért nem tudok.
Persze ugyanúgy kaptam ezt azt figyelmességet , meg vacsora, mozi miegymás, de mindig jöttek a kis kölcsönök, hogy nincs apród, vagy nem akarom felváltani a 10ezrest.
Először észre sem vettem, mert hát miért is ne hívjam meg a kedvesemet. De amikor azon kaptam magam, hogy nem is érdekelnek azok a programok, mégis én finanszírozom, akkor elkezdtem gondolkozni.
Rájöttem, hogy effektív nem is én rendelkezem a pénzemmel , mert én csak egy társ ( de lehetnék a haverjai is az sem zavarná) vagyok mellette akit azért visz magával, hogy ne legyen egyedül, de az már nem érdekelte, hogy én is kíváncsi vagyok e ezekre a dolgokra.
Aztán jött a taxi sofőr időszakom. Amikor azért voltam jó, hogy ide-oda furikázzam, őt és a haverjait.
Igazából ha azt nézem mindene meg volt:
Nő akivel lehetett mutatkozni,az otthon, mert ezzel sem volt probléma hisz csak a ruháit kellett elhoznia, egy anyapótlék aki mosott-főzött-takarított rá, a haver, akivel lehetett programot csinálni és még finanszírozta is, a nő, akivel ágyba lehetett bújni, sorfőr stb…
Király életük van végül is, mert nagyon kevés befektetéssel nagyon jó hasznot tudnak húzni.
Csak hát akkor eszmélsz rá igazából, hogy kivel élsz , amikor jönnek neked is az elvárásaid vagy segítséget akarsz kérni.
Mert akkor kezdődik az a pont, hogy kihúzzák magukat a dolgok alól, hirtelen annyi munkája lesz, hogy nem ér rá a te problémáddal foglalkozni stb..
Ez idáig már minden energiádat elszívta és már neked saját magadra és a problémáidra nem marad energiád. Akkor eszmél rá arra, hogy egy másik gazdatestet kell keresni, mert ezt már megbetegítette. Már nem olyan erős, már nem tudja ugyanazokat nyújtani, mint régen.
Aztán szépen lassan elmászik és te ott maradsz üresen, egyedül a megoldatlan problémákkal.
Persze az idő a segítségedre lesz, mert miután megszabadultál tőle, szépen lassan új energiákhoz jutsz de ehhez időre van szükség.
Szóval nagyon kell vigyázni az ilyen, férfiakkal és időben észre venni a jeleket, mielőtt még nagyobb kárt tudnak tenni bennünk.
Azt hiszem talán az egyik legnagyobb falat mindenki életében a párkapcsolat.
Tulajdonképpen egy párkapcsolatban mindent átélünk és tényleg úgy érezhetjük magunkat, hogy átéljük a mennyei örömöket de a pokol legsötétebb perceit is.
Kezdjük azzal a ténnyel, hogy amikor megismerkedünk valakivel, akkor az érzelmek többszínű skáláját éljük meg. Talán úgy tudnám jellemezni, mint egy előételt: könnyed falat, ami igazából a kíváncsiságból áll össze, némi fűszerrel, mint a titokzatosság és sejtelmesség és egy kis izgalommal megspékelve. Talán mikor legelőször találkozunk az éppen aktuális” életünk szerelme jelölttel” pont ezeket az érzéseket éljük meg. Ott van az izgatottság „vajon én is bejövök neki” stb…
A kapcsolatok ebben a fázisában általában boldogok vagyunk, magunkkal talán a legjobban megelégedve.
Aztán jönnek a változások, kezdődik a hullámvasút.
Mint minden kapcsolat elérkezik arra a pontra, hogy válaszút elé kerül igen vagy nem, lesz ebből valami vagy sem?!
Legyünk pozitívak és válasszuk az igent, tehát megismerted, randiztatok párszor és úgy döntötök, összejöttök.
Akkor indul el az a folyamat, amikor szíved majd kiugrik a helyéről, hogy végre láthassad és minden másodpercben a telefonodra pillantasz, hogy mikor érkezik végre egy új üzenet.
Ilyenkor mindig úgy érzed te vagy a világ legboldogabb embere, mert megtaláltad életed szerelmét, akit soha de soha nem akarsz elengedni.
Minden pillanatban eszedbe jutnak a randik, hogy milyen jó volt vele az előző este és folyamatosan hiányzik. Na ez a rózsaszín-köd szindróma.
Aztán szépen élitek az életetek, megpróbáltok minél gyakrabban találkozni, együtt lenni, programot csinálni.
Telnek a hetek, hónapok és azon kapjátok magatokat, hogy talán még komolyabban kellene csinálni ezt a dolgot kettőtök között, esetleg összeköltözés is lehetne. Ilyenkor minden nő álma beteljesül, úgy érzi, hogy végre tényleg révbe ért az élete, megtalálta a herceget fehér lovon.
Megint telnek, múlnak a hónapok, végre minden szabad időtöket együtt tudjátok tölteni.
Nincsenek éjszakába nyúló randik, mint az elején, amikor másnap úgy mentél be a munkahelyedre, mint akin átment a vonat, mert egész éjjel olyan izgatott voltál az aznapi történések miatt, hogy szinte semmit nem tudtál aludni.
Végre beteljesültek a dolgok, minden napod nyugalomba telik, mert tudod, hogy vár otthon a szerelmed.
Aztán már minden annyira szép, hogy elkezdesz azon gondolkozni, hogy túl szép, hogy igaz legyen és mindenki tudja, az ördög sohasem alszik.
Elkezded elhessegetni azokat a gondolatokat amik egyre jobban, megpróbálnak előtörni benned „a kishang”, hogy vigyázz itt valami nem stimmel.
Aztán kezdesz jobban odafigyelni a dolgokra és azon veszed észre magad, hogy nem is olyan tökéletes életed szerelme, mint ahogy azt hitted. Eljöttek a szürke hétköznapok és ugye van egy közmondás: „ lakva ismeszik meg az ember” . Az elején még talán úgy is érezheted, hogy inkább nem szólsz dolgok miatt, mert nem akarod elrontani a hangulatot apró, pici jelentéktelen hibák miatt.
Innen kezdődik egy folyamat, ami megállíthatatlan. Amikor elkezded magadba fojtani a problémákat, mert nem akarod a másikat esetleg megbántani, ilyen dolgokkal, hogy rá szólsz vagy megemlítesz valamit, hisz annyira örülsz végre, hogy sínen van minden.
Tűrsz, nyelsz egy ideig viszont valami megváltozik benned és ezt te is érzed.
Amikor elérkezik egy kapcsolat a vita fázisába:
Teljesen mindegy, hogy mi az a talán legjelentéktelenebb dolog, amin összekaptatok, de elkezdenek feljönni benned az addig elnyomott sérelmek. Mivel felnőtt emberek vagyunk, le tudjuk kezelni a konfliktusokat, mert ez az élet rendje és mindig is ezt sulykolták belénk a szüleink.
Csak épp az első tüskét is megkaptuk, és mint tudjuk nem ez lesz az utolsó.
Megpróbálsz abba reménykedni, hogy ilyen még egyszer a közeljövőben nem fog előjönni, de valahol tudod, hogy ha a lavina elindul…
Folytatódnak a veszekedések, a megbántások a csalódások, de hát tudjuk, mindenki azt mondja, tökéletes kapcsolat márpedig nincs.
Na, ilyenkor mondom én azt, hogy tökéletes kapcsolat nincs, de tisztelet az van!
Mert ha tiszteled a partnered és megpróbálod elfogadni a tulajdonságaival együtt, akkor ahogy a nagyszüleink is, akár mi is életünk végéig együtt maradhatunk.
A mai világban viszont, ezt a fajta tiszteletet nem tanulják meg az emberek, mert a médiában és mindenhol azt látjuk fogyasztói társadalom van, így ha valami nem tetszik, eldobom és veszek újat.
Olykor olyan fájdalmat tud okozni az akit a legjobban szeretsz ( mert nem tisztel), hogy igenis a pokolba jobban éreznéd magad, mint abban a pillanatban vele.
Aztán, hogy ezek a fájdalmak meddig tartanak, azt sosem tudhatjuk előre, de ilyenkor kezd el mindenki azon gondolkozni, hogy jól döntött e? Előjönnek a régi szingli élet emlékei , amikor önfeledten boldogok voltunk, oda mentünk és akkor amikor akartunk, mert nem kellett senkinek beszámolnunk (mint most ). Önmagunk lehettünk.
Bárki bármit állít egy kapcsolatban megváltozunk , mert felvesszük a másik jellegzetességeit, szokásait is akár hisz együtt élünk vele.
Egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkbe, mert nem tudjuk, mit akarunk, de tudjuk ez így nem jó.
Próbáljuk a helyzetet kezelni, de már nem ugyanaz, mint az elején.
Elkezdünk őrlődni magunkban, hogy hol rontottuk el stb. már megint egy zátonyra futott dolog.
A poklok poklát éljük át és nem tudjuk , hogy happy end lesz e a vége, de tudjuk lépni kell.
Ilyenkor mindig a romantikus filmek jutnak az eszünkbe és reménykedünk, hogy talán léteznek csodák.
Ma augusztus utolsó napjaiban úgy döntöttem megpróbálom levetni az álarcomat, hogy mégis megtudjam ki rejtőzik a maszk mögött. Olyan régóta viselem a különböző maszkokat.
Hol azokat , melyeket a barátaim miatt viselek, hogy örömet és boldogságot sugározzak, legfőképp akkor amikor szükségük van rám.
Hol a szüleim előtt, akiket mindennél jobban szeretek és azt akarom , hogy büszkék legyenek és lássák bennem az erőt, a kitartást és hogy igenis jól csinálták.
Hol a párkapcsolatomban, ahol megpróbálom a legjobb formámat nyújtani, a gondoskodó nőt, a társat aki jóban-rosszban mellette áll és még sorolhatnám.
Hol pedig a főnök és munkatársak előtt, akik bárhogy is nézzünk mindig is vetélytársak lesznek, csak épp ha jól működnek a dolgok kellemesebb légkörben.
Egyszóval nem is tudom megszámolni hány maszkot sikerült az évek során összegyűjtenem.
Talán mindenki legnehezebb feladata ezeket a maszkokat levetni egy kis időre, legalábbis addig amíg magunkkal akarunk foglalkozni.
Általában akkor jövünk rá, hogy mégis van rajtunk egy álarc, amikor valamilyen változás bekövetkezik az életünkben és ez nem véd meg minket.
Ilyenkor szokott előfordulni, hogy hirtelen nem találjuk a helyünket (vagy a megfelelő maszkot).
Azt gondolom nem feltétlen rossz dolog ezeket az álarcokat viselni, mert ez is csak azt bizonyítja ki mennyire szeretne beilleszkedni egy adott környezetbe.
Ugyanakkor igenis elfeledkeztem arról, és kicsit hagytam magam sodródni az árra, hogy mégis mit akarok?! Hirtelen belém nyilalt egy érzés, hogy akkor most ki is vagyok?hová tartok? mik a céljaim?egyáltalán mit is szeretek?
Szerintem nem csak én de más is volt már olyan szituációban, hogy bár szíve mélyén mást csinált volna de mégis hagyta magát sodródni az eseményekkel (akár egy haver elhív egy buliba, vagy épp anyuci noszogat, hogy találkozz a rokonokkal stb...) és persze mindig arra hívatkozunk, hogy egye fene lehet, hogy lemaradok valamiről vagy épp olyan rég találkoztam a nénikémmel, biztos azóta megváltozott. Hát nem! Ilyenkor döbbenek rá, hogy miért nem hallgattam a belső hangomra aki azt suttogta "nee nem erre van szükséged".
A mai rohanó világban a stressz mellett talán a legeslegnehezebb dolog a belső harmónia megtalálása.
Viszont, hogy ezt megtaláljuk igenis egóra van szükség. Más nem tudja megadni a boldogságot csak mi magunk tudhatjuk, hogy mire van szükségünk.Tévhit az amikor emberek más emberektől (párjuktól, gyereküktől, családjuktól, barátjuktól...) várják a megoldást.Ha egy párkapcsolat nem jó, akkor egy gyerek sem fogja renbehozni. Ez kb olyan , mintha az mondanám, hogy problémám van a párommal és a barátnőmet kérném meg, hogy oldja már meg helyettem a dolgokat...akkor most ki jár kivel?
Nem azt mondom, hogy nincs szükség külső tényezőkre de magunknak kell megoldanunk a problémáinkat.
Az álarcok meg ezeket a probléma megoldásokat segítik valahol. Egy szitu pl: főnököm leordítja a fejem
1. megoldás nincs álarc: fogom magam félrerakom a toleranciám, összepakolok és viszlát.
2. álarc: megpróbálok mély levegőt venni és hagyom, hogy kiadja magából a dolgokat.Majd utána elvonulok a mosdóba és kiörjöngöm magam, de úgy megyek vissza mintha mi sem történt volna.
Mai világban melyiket célszerűbb használni?