Azt hiszem talán az egyik legnagyobb falat mindenki életében a párkapcsolat.
Tulajdonképpen egy párkapcsolatban mindent átélünk és tényleg úgy érezhetjük magunkat, hogy átéljük a mennyei örömöket de a pokol legsötétebb perceit is.
Kezdjük azzal a ténnyel, hogy amikor megismerkedünk valakivel, akkor az érzelmek többszínű skáláját éljük meg. Talán úgy tudnám jellemezni, mint egy előételt: könnyed falat, ami igazából a kíváncsiságból áll össze, némi fűszerrel, mint a titokzatosság és sejtelmesség és egy kis izgalommal megspékelve. Talán mikor legelőször találkozunk az éppen aktuális” életünk szerelme jelölttel” pont ezeket az érzéseket éljük meg. Ott van az izgatottság „vajon én is bejövök neki” stb…
A kapcsolatok ebben a fázisában általában boldogok vagyunk, magunkkal talán a legjobban megelégedve.
Aztán jönnek a változások, kezdődik a hullámvasút.
Mint minden kapcsolat elérkezik arra a pontra, hogy válaszút elé kerül igen vagy nem, lesz ebből valami vagy sem?!
Legyünk pozitívak és válasszuk az igent, tehát megismerted, randiztatok párszor és úgy döntötök, összejöttök.
Akkor indul el az a folyamat, amikor szíved majd kiugrik a helyéről, hogy végre láthassad és minden másodpercben a telefonodra pillantasz, hogy mikor érkezik végre egy új üzenet.
Ilyenkor mindig úgy érzed te vagy a világ legboldogabb embere, mert megtaláltad életed szerelmét, akit soha de soha nem akarsz elengedni.
Minden pillanatban eszedbe jutnak a randik, hogy milyen jó volt vele az előző este és folyamatosan hiányzik. Na ez a rózsaszín-köd szindróma.
Aztán szépen élitek az életetek, megpróbáltok minél gyakrabban találkozni, együtt lenni, programot csinálni.
Telnek a hetek, hónapok és azon kapjátok magatokat, hogy talán még komolyabban kellene csinálni ezt a dolgot kettőtök között, esetleg összeköltözés is lehetne. Ilyenkor minden nő álma beteljesül, úgy érzi, hogy végre tényleg révbe ért az élete, megtalálta a herceget fehér lovon.
Megint telnek, múlnak a hónapok, végre minden szabad időtöket együtt tudjátok tölteni.
Nincsenek éjszakába nyúló randik, mint az elején, amikor másnap úgy mentél be a munkahelyedre, mint akin átment a vonat, mert egész éjjel olyan izgatott voltál az aznapi történések miatt, hogy szinte semmit nem tudtál aludni.
Végre beteljesültek a dolgok, minden napod nyugalomba telik, mert tudod, hogy vár otthon a szerelmed.
Aztán már minden annyira szép, hogy elkezdesz azon gondolkozni, hogy túl szép, hogy igaz legyen és mindenki tudja, az ördög sohasem alszik.
Elkezded elhessegetni azokat a gondolatokat amik egyre jobban, megpróbálnak előtörni benned „a kishang”, hogy vigyázz itt valami nem stimmel.
Aztán kezdesz jobban odafigyelni a dolgokra és azon veszed észre magad, hogy nem is olyan tökéletes életed szerelme, mint ahogy azt hitted. Eljöttek a szürke hétköznapok és ugye van egy közmondás: „ lakva ismeszik meg az ember” . Az elején még talán úgy is érezheted, hogy inkább nem szólsz dolgok miatt, mert nem akarod elrontani a hangulatot apró, pici jelentéktelen hibák miatt.
Innen kezdődik egy folyamat, ami megállíthatatlan. Amikor elkezded magadba fojtani a problémákat, mert nem akarod a másikat esetleg megbántani, ilyen dolgokkal, hogy rá szólsz vagy megemlítesz valamit, hisz annyira örülsz végre, hogy sínen van minden.
Tűrsz, nyelsz egy ideig viszont valami megváltozik benned és ezt te is érzed.
Amikor elérkezik egy kapcsolat a vita fázisába:
Teljesen mindegy, hogy mi az a talán legjelentéktelenebb dolog, amin összekaptatok, de elkezdenek feljönni benned az addig elnyomott sérelmek. Mivel felnőtt emberek vagyunk, le tudjuk kezelni a konfliktusokat, mert ez az élet rendje és mindig is ezt sulykolták belénk a szüleink.
Csak épp az első tüskét is megkaptuk, és mint tudjuk nem ez lesz az utolsó.
Megpróbálsz abba reménykedni, hogy ilyen még egyszer a közeljövőben nem fog előjönni, de valahol tudod, hogy ha a lavina elindul…
Folytatódnak a veszekedések, a megbántások a csalódások, de hát tudjuk, mindenki azt mondja, tökéletes kapcsolat márpedig nincs.
Na, ilyenkor mondom én azt, hogy tökéletes kapcsolat nincs, de tisztelet az van!
Mert ha tiszteled a partnered és megpróbálod elfogadni a tulajdonságaival együtt, akkor ahogy a nagyszüleink is, akár mi is életünk végéig együtt maradhatunk.
A mai világban viszont, ezt a fajta tiszteletet nem tanulják meg az emberek, mert a médiában és mindenhol azt látjuk fogyasztói társadalom van, így ha valami nem tetszik, eldobom és veszek újat.
Olykor olyan fájdalmat tud okozni az akit a legjobban szeretsz ( mert nem tisztel), hogy igenis a pokolba jobban éreznéd magad, mint abban a pillanatban vele.
Aztán, hogy ezek a fájdalmak meddig tartanak, azt sosem tudhatjuk előre, de ilyenkor kezd el mindenki azon gondolkozni, hogy jól döntött e? Előjönnek a régi szingli élet emlékei , amikor önfeledten boldogok voltunk, oda mentünk és akkor amikor akartunk, mert nem kellett senkinek beszámolnunk (mint most ). Önmagunk lehettünk.
Bárki bármit állít egy kapcsolatban megváltozunk , mert felvesszük a másik jellegzetességeit, szokásait is akár hisz együtt élünk vele.
Egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkbe, mert nem tudjuk, mit akarunk, de tudjuk ez így nem jó.
Próbáljuk a helyzetet kezelni, de már nem ugyanaz, mint az elején.
Elkezdünk őrlődni magunkban, hogy hol rontottuk el stb. már megint egy zátonyra futott dolog.
A poklok poklát éljük át és nem tudjuk , hogy happy end lesz e a vége, de tudjuk lépni kell.
Ilyenkor mindig a romantikus filmek jutnak az eszünkbe és reménykedünk, hogy talán léteznek csodák.